Totális káosz vagyok. Olyan történt velünk hétvégén, amiben még nem volt részünk ezért, félelmet és mély magambafordulást eredményezett.
Szemelőtt tartva Gyermekkorú jogait, nem részletezem a történetet, legyen elég annyi, hogy egy 1,5 órás dühkitörésnek voltunk részesei. Szándékosan nem nevezem hisztinek, mert a kis lelkében lejátszódó érzések és indulatok nagyon is valósak voltak. Szerencsére elmúlt és sikerült is megbeszélni, de valahogy a bennem zúgó vészharang nem akar elhallgatni.
Sosem volt egyszerű együtt, de azért szépen lassan összecsiszolódni látszottunk. Kijelöltük a határokat és néhány apróbb kilengést leszámítva, be is tartottuk egymás játékszabályait. Azt hiszem, hogy nem is igazán egymással kellett megharcolnunk, hanem inkább az volt nehéz, hogy a környezetünk megértse, hogy mi így, szabályok mentén működünk, bármennyire is kockának és merevnek látszik kívülről.
Aztán lassan jöttek a veszélyt jelző fellegek. Eleinte mi még nem láttuk, csak hallottunk róla, majd szépen nálunk is megjelentek a gondok. Próbáltam beszélgetni vele, de nem jutottam előbbre. (Felébred éjjel és járkál, hogy nem tud visszaaludni egyedül és menjen be hozzá valaki.) Aztán arról szóltak a hírek, hogy gyakran hisztizik otthon és nagyon szemtelen, ami persze nálunk is bekövetkezett idővel. Végül eljött a szombati nap és attól, amit láttam és hallottam megdöbbentem. Azóta is azon örlődök, hogy hol követtünk el hibát és mit lehet, vagy kell máskor tennünk. Nem szeretném soha többet ilyen állapotban látni őt. Szabályszerűen kifordult önmagából és ezért még csak haragudni sem tudok rá.
Abban biztos vagyok, hogy az összetörök mindent című fenyegetőzés és a mérgében kimondott dolgok súlyát meg kell értetni vele valahogy, de nem tudom hogyan. Nem vagyok pszichológus, de szerintem ez egy tízévestől nem egészen normális reakció. Persze, nincs eszköze arra, hogy kifejezze azt amit érez és képtelen megfékezni az indulatait, ezt meg kell tanítani neki. De hogyan? Ő akarja megtapasztalni a dolgokat és azt gondolja magáról, hogy mindent jobban tud. Amint erről próbálunk beszélni, elkezd pofákat vágni és kibújik a beszélgetés alól.
Meddig kísérletezhetünk egy gyerek kontójára és hol van az a pont, ahol be kell látnunk, hogy segítségre van szükségünk? Az utóbbi időben szinte heti rendszerességgel lehetett hallani arról, hogy otthon világrengető hisztit csapott. Vajon meddig képes egy gyerek lelke feldolgozni az ilyen mértékű traumákat? (Mert trauma volt számára, láttam a szemében. Szinte szégyellte, hogy így láttuk őt.)
Félek, hogy hibáztam és az én rossz döntéseim is szerepet játszottak abban, hogy most itt tartunk. Félek attól, hogy hibát követek el, ha nem kérek segítséget egy szakértőtől. Félek attól, hogy nincs jogom beleszólni a dologba, mert az ő igazi, mindennapi családja nem mi vagyunk és lehet, hogy rosszul ítélem meg a helyzet súlyosságát. Végül félek attól, hogy mi lesz vele, ha nem figyelünk rá.
Az életben nincsenek véletlenek! Oka van annak, hogy találkoztam ezzel a kis emberkével és az apukájával. Oka van annak is, hogy ők ketten pont engem húztak ki a cilinderből és oka van a saját, gyerekkoromban megélt traumáimnak is. Nagyon sokat tanultam Gyermekkorútól már eddig is, de most újabb leckét adott fel...
Nekem ők a családom, nem hagyhatom cserben őket.
